Heinrich Heine- Bánat Tudod mi a bánat? Várni valakit ki nem jön el többé, Eljönni onnan, hol boldog voltál, S otthagyni szívedet örökké! Szeretni valakit, ki nem szeret téged Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek, Kergetni egy álmot, soha el nem érni Csalódott szívvel mindig csak remélni! Megalázva írni egy könyörgő levelet Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet, Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak Rózsákat őrizni, mik elfakultak. Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni Mással látni meg Őt és utána fordulni Kacagni hamis lemondással, Hazamenni, sírni könnyes zokogással. Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat S imádkozni, Hogy sose tudja meg Mi is az a bánat. A szív gyorsan elárulja önmagát, De mást lát a két szemem, Messze túl a könnyeken Hogy még mindig Te vagy a mindenem. Ha az kérdezné tőlem most valaki, Mondjam meg mit jelentesz nekem? Tán büszkeségből azt felelném, Semmit, csak múló szerelem. Elmegyünk majd egymás mellett, S a két szemed rám nevet Kacagva köszöntelek én is, De hangom kissé megremeg. Mosolygok az utcasarokig Aztán, hogy elfordulok Fáradt szememhez nyúlok S egy könnycseppet elmorzsolok. A válás mindig nehéz, De rosszul ítélsz, Nem bántam meg Bárhogy is volt, nem bántam meg. Szívemben mindig lesz hely emlékednek Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett. Elmentél tőlem kedves, S én hagytam, hogy menj csak el Hiába lett volna minden, Ki menni akar, engedni kell. Mosolygott hozzá az arcom, De mögé, már senki sem néz, Játszani a közönyös embert, Most látom csak mily nehéz. Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen! S nagy sokára mondanám halkan Semmiség, csupán az életem, S nem venné észre rajtam senki sem, Hogy könnyes lett a szemem...